Akinek az életében nem ez az első zenei stílus, az bizonyára tudja, hogy megy ez: az egyforma zenekarok most mind nekiállnak bebizonyítani, hogy ők mások - közben meg persze igyekeznek túlszárnyalni saját sikereiket, de ez mellékes (vagy ez a lényeg?). A My Chemical Romance például a teátrálisan-művészien populáris kártyát játszotta ki, a Fall Out Boy pedig most a populárisan populáris lappal jött elő. Queen- és Pink Floyd-hatások meg Liza Minnelli helyett ez a banda Jay-Z-t és Babyface-t dobja be (előbbi az intróban szerepel, utóbbi a produceri székben is ült, és zenél is a lemezen), és mindenféle trükk nélkül erősít rá a slágerességre. A Fall Out Boy tehát (végre) nem akar punk lenni, de még emo se nagyon: egyszerű, "alternatív" álca nélküli pop-rock hallható többnyire ezen a lemezen. Ez így persze korántsem olyan magasztos, mint a már emlegetett pályatárs legutóbbi albuma (és sokkal nem is jobb), de legalább még rosszindulattal sem nevezhető szemfényvesztésnek - sőt hallgathatatlannak sem. Mondjuk másnak se nagyon, de hát ne legyünk telhetetlenek.