Feltűnő jel például, ha egy negyvenkét perces lemezt három órába telik végigfülelni, mert két-háromnótánként nagy csendeket kell beiktatni, netán más muzsikákból kell erőt gyűjteni a hátralévő játékidőre. A kötelességszerű kíváncsiság mindenesetre visz előre: hátha majd a hatodik, netán a tizedik, esetleg a legutolsó nótában áll elő azzal a nagy meglepetéssel a chicagói Fall Out Boy, ami értelmet ad az addigi, három szóval is tökéletesen körülírható "emo-pop-punk" sztenderdeknek.

De a meglepetés sajnos elmarad: úgy tűnik, hogy a csapat második lemezén is legfeljebb a helyenként humorral és (ön)iróniával felvértezett, ifjonti hévtől fűtött dacos dalszövegek hivatottak értelmet adni a stílusgyakorlatoknak - viszont költői forradalomról így is korai volna még beszélni. Akkor meg miről beszélhetünk? Természetesen bombasikerről, kiemelkedő slágerlistás helyezésekről, Grammy-jelölésről és más hasonló érdemekről. A mindent eldöntő kérdés innentől már csak annyi, hogy ott van-e a kedves potenciális lemezvásárló polcán mondjuk a My Chemical Romance- vagy akár a Good Charlotte-összes, meg hogy van-e még egy kis hely mellette.